A magyar néző könnyen tévútra juthat, amikor a Többesélyes szerelem (Materialists) címét hallja: a kilencvenes és kétezres évek romantikus vígjátékait idéző hangulatot vár, könnyed humort és boldog végkifejletet. Ehhez képest Celine Song radikális gesztussal éppen a romantikát és a komikumot iktatja ki filmjéből. Helyette egy ridegen racionális, anyagias világot tár elénk – magát a 21. századot.
Lucy (Dakota Johnson) sikeres karriert fut be az Adore társkereső ügynökségnél: a randiappok spontaneitását és személytelenségét kiiktatandó személyesen kutatja fel és köti össze az ügyfeleit. Lucy érti és vallja a cég (és kiterjesztve a kapitalizmus) által hirdetett eszméket:
a szerelem is szolgáltatás, amelyben mindkét fél minőségi címkét, a kapcsolat pedig üzleti befektetést jelent.
Ennek ellenére a szíve mélyén még hisz az igaz szerelem meséjében – épp ezért lehet, hogy látszólag tökéletes nő létére egyedülálló. Hamar kialakul a szerelmi háromszög: Lucy beszélgetésbe elegyedik egy sármos befektetővel, Harry-vel (Pedro Pascal), ám a rögtön kibontakozó kémiába belekavarodik plusz adalékként Lucy pincérként dolgozó exe, John (Chris Evans). Ha csak annyiból állna a film, hogy Lucy-nak a gazdag-jóképű és a szegény-jóképű pasi között kell választania, nem lenne több, mint a Férjhez mész, mert azt mondtam. Szerencsére Celine Song intenciója ennél sokkal figyelemreméltóbb és kifinomultabb: egy triviális szerelmi sztorit felhasználva példázza a fogyasztói társadalom által módosult értékrendet, az érzelmek halálát.
A Talk Of The Townsendsnek adott interjúban Song így nyilatkozik: „A kapitalizmus megpróbál mindent kolonializálni és felfalni, így magát a szerelmet is.” Song a kapitalizmus kritikáját fűzi össze a műfaji sablonok kifordításával: kivonja a romkomból a romantikát, sőt filmje vígjátéki elemeket is csak nyomokban tartalmaz. Ahogy a karakterek képtelenek a puritán, tiszta érzelmek átélésére és kimutatására, úgy maga a film sem tud kiváltani a nézőben kellő érzelmi feszültséget, érdeklődést. Ez nyilván kontraproduktív: nem tudunk a szereplőkkel menni, mert nem valós tétek szerint játszanak. Ezzel a radikális gesztussal Song voltaképpen a társkereső oldalak működésével azonosítja saját filmjét.
Olyan érzelemmentes, túlzottan racionális és érdektelen a forgatókönyv, akár az internet korában kialakult randevúzási szisztéma.
Tükörbe nézünk, saját kritikusságunkkal, irracionálisan a fizikumra összpontosuló igényeinkkel szembesülünk, és nem alakul ki vonzalom a film és a néző között, miként a randiappok által sem kapjuk meg nagy százalékban az ígért beteljesülést.
Irreális és egyáltalán nem releváns elvárásaikkal és igényeikkel a felnőttek a társkeresés tekintetében (is) teljességgel infantilizálódnak – a fogyasztói társadalom ezt nem egyszerűen tudomásul veszi, hanem egyenesen elősegíti és megerősíti. A felszínen kapcsolódjunk a gyorsabb haszon- és örömszerzésért, és ha zátonyra fut a dolog, az sem baj, sőt lehet újra vágyakozni.
Mert így újfent költünk, fogyasztunk és újratermeljük saját magányunkat.
Lucy-nak igényei vannak, amelyeket kielégít a rendszer. Mivel azonban tisztában van a berendezkedés működésével, bűntudata van, amiért megalkudott annak szabályaival, miközben pontosan tisztában van azzal, hogy a hőn vágyott szerelem a rendszeren kívül esik – minden tekintetben. Nem az a tét, hogy a szegénysége ellenére a neki szánt férfit választja-e, hanem hogy Lucy önmagán felülemelkedve képes-e a felesleges matériákat lekaparva megmenteni a saját lelkét.
A történet (és Lucy karaktere is) akkor válik érdekessé, amikor a mesés luxusvilág összeér a realitással. A film mellékszálként mutatja be Lucy egyik kliensének, Sophie L.-nek a szerencsétlen párkeresési próbálkozásait. Sophie átlagos nő, mind külsejét, mind adottságait tekintve: harmincas éveiben járva még mindig az igaz szerelem idilljét kergeti, igaz, egyre elkeseredettebben. Sophie szála maga a valóság, egyben Lucy alternatívája, predikciója. Lucy nem véletlenül kezd el ragaszkodni a nőhöz, sőt az ő jóléte egy ponton túl fontosabbá válik számára, mint saját boldogsága. Ha sikerül Sophie életét újra jó irányba terelnie, azzal önmagát is megmenti.
Sophie és Lucy az alternatív énkép és az idő motívumán keresztül kapcsolódik össze.
Eszünkbe juthat Cassavetes Premierje, ahol ezzel ellentétesen az idősebb „verzió” (a főhősnő, Gena Rowlands) kerül relációba a fiatalabb változattal. Bizonyos mértékben ilyen a tavaly bemutatott Szer is: amikor Lucy elkezdi követni, hajszolni Sophie-t, Sue (Margaret Qualley) és Elizabeth (Demi Moore) konfliktusára asszociálhatunk.
A film az (online) randizásnak nemcsak a számító, kötött szkriptek szerint működő mechanizmusát taglalja. Sophie-t az egyik randipartnere (akivel Lucy hozta össze) bántalmazta. Lucy akkor borul ki, amikor nyilvánvalóvá válik számára, hogy ezért semmilyen felelősség nem terheli őt, mivel főnöke szerint „ez egy ismert rizikó” a társkeresés során. Milyen világ az, ahol
a nőnek nemcsak az elutasítás kudarcától és a kéretlen érintésektől kell tartania, hanem konkrétan a szexuális abúzustól?
Lucy ekkor zökken ki a világából, és elkezdi magát eltávolítani a hazug illúziókat hirdető rendszertől. Datoka Johnson szépen építi az elégedetlen, emiatt folyton bűntudattal küzdő Lucy karakterét, aki a film során kénytelen újradefiniálni önmagát és azt az értékrendszert, amelyet a nyugati társadalom kódolt az elméjébe. Ugyan a szerepnek van némi Ötven árnyalat-beütése, Lucy mégsem az a naiv-szépelgő lány, akihez egy erotikával fűtött történet illik. Ebben a filmben nincs helye a játéknak, a felelőtlen flörtölésnek – így a filmnek minden opciót és kiaknázható lehetőséget be kell vetnie ahhoz, hogy a romkom illúzióját keltve becsalogassa a nézőt a moziba – ehhez pedig nem kell mást tennünk, mint jól megválasztanunk a férfi szereplőket.
Pedro Pascal az egyszarvú, maga a tízpontos férfi – mind a filmkészítők, mind a rajongók körében. A Többesélyes szerelem kijátssza ezt a kártyát: rá osztja a tökéletes szingli pasi szerepét, aki megértő, gazdag, racionális, gazdag, sármos, gazdag… Vele szemben a szintén jóképű Chris Evans, aki ugyancsak széles rajongótábort mozgat meg. Steve Rodgershez hasonlóan John is a „kedves vesztes” szerepbe törődik bele, aki alulfizetett színészként nem vágyhat sem anyagi javakra, sem az azokat mohón és kendőzetlenül fogyasztó lányra. A casting tehát tudatosan játszik a nézői elvárásokkal:
a két hollywoodi szívtipró és Johnson jelenléte azt sugallja, hogy egy könnyedebb limonádéra ülünk be.
Mindez azonban csak díszlet: a csillogó sztárgárda mögött valójában a rendszerkritika dolgozik, amely nem a szíveket, hanem a struktúrákat akarja feltárni.
A Többesélyes szerelem nem hibátlan: hiányzik belőle a katarzis, és elkerülhetetlen csalódást okoz azoknak, akik romantikára vágynak. De épp ebben rejlik az ereje:
Song filmje kíméletlenül szembesít azzal, hogyan játssza ki az elvárásainkat a kapitalista érdek.
Mert amikor a fogyasztói társadalom logikája szerint kezdjük szervezni az érzelmeinket, önként mondunk le a valódi intimitásról – ezzel együtt saját emberségünkről.
Többesélyes szerelem (Materialists), 2025. Írta és rendezte: Celine Song. Szereplők: Dakota Johnson, Chris Evans, Pedro Pascal, Zoe Winters, Marin Ireland, Dasha Nekrasova, Emmy Wheeler. Forgalmazza: InterCom.
A Többesélyes szerelem a Magyar Filmadatbázison.
